A világon több mint ezer rovarfogó növényfaj él, és majdnem az egész földön megtalálhatóak. Ezek növények a környezethez való alkalmazkodás különleges példányai. Az evolúció folyamán úgy alakult, hogy ragadozó képességük segítségével alacsony termőképességű talajokon is meg tudnak élni. A növényeknek az eredeti szegényes tápanyagú termőhelyükön a nitrogént pótolniuk kell, és ezt a rovarok és apróbb állatkák elfogyasztásával nyerik.
Gyakran találkozni velük lápokban, mocsarakban. Kivétel ez alól az Európai légyfogó, amely száraz, sziklás talajon nő. Természetesen a húsevő növényeknek is van klorofiljuk, így közönséges növények módjára is készítenek tápanyagot. Elméletileg tehát meg tudnak élni állatok fogyasztása nélkül is, de a mostoha körülmények között ezzel a módszerrel tudják pótolni a szükséges tápanyagot. Mindegyiküknek van virágja is, ezek néha egészen csodálatosak, de az áldozat elfogásában legtöbbször nem játszanak szerepet. Erre külön „készüléket” fejlesztettek ki: módosult leveleikkel fogják meg az áldozatot, ki-ki a jól bevált módszere szerint. Ezek a csapdák feltűnő színűek, hiszen ezt a nektár jelenlétéhez társítják a rovarok. A tökéletes csapda okán sokszor ellenállhatatlan illat is társul a színekhez, bár ez az emberi orr számára elég visszataszító is lehet. Fogási módszereik változatosak: kancsócsapda, légycsapó, ragadós csapda, hólyagcsapda, vagy akár rovarfogó varsa is.
A Vénusz Légycsapója minden húsevő növény közül a legismertebb. 1763-ban írták le először, azonban létezését a tudósok is még évekig mítosznak tartották. Észak- Amerikából származik, itt olyan nedves, mocsaras területeken él, ahol csak ritkán fordul elő fagy, hó. 50 éve még nagyon elterjedt volt, de manapság egyre szűkül az élettere a mezőgazdasági tevékenységek, erdők telepítése és a mocsarak lecsapolása miatt.
A növény leveleinek végén helyezkednek el a csapdák, melyek édes nektár illatot árasztanak. Belül mindkét oldalon három érzékelő szőr található, amelyek érdekes módon csak a második érintésre aktiválják a csapdát, ezáltal is védve a fölösleges, mondjuk egy porszem által okozott téves ingertől. Túlságosan apró rovar sem tudja „bekapcsolni”, mert a csapó csak egy bizonyos nagyságú inger fölött csukódik össze. A kis rovaroknak még így is lehetőségük van a csapda peremén elhelyezkedő fogak közül kimenekülni, mert először nem záródik teljesen össze, így védekezik a növény az olyan préda ellen, melyet nem érdemes megfogni, hisz a belőlük nyerhető energia kevesebb az emésztéshez szükséges energiánál. Ha megfelelő nagyságú áldozat próbál kijutni ismételten hozzáérve az érzékelőkhöz, a csapda légmentesen bezárul, lassan emésztőnedvekkel telik meg, amíg az áldozat fel nem oldódik. Az emésztés a levél belsejében akár hetekig is tarthat. Ezek után a csapda megint kinyílik, és a szél lefújja a rovar vázát a csapóról.
A bájos nevű Kancsóka a trópusi erdők ragadozója. A kancsó alakú élelemgyűjtője egy lomblevél módosulása révén jött létre. Pereme csúszdaként működik - ezt esetleg még szórakozásnak gondolja az odatévedt rovar, viszont mikor a csapda aljára ér, előbb-utóbb rájön, hogy onnan nincs menekvés. A kancsó alján lévő szövetek fehérjebontó enzimeket termelnek, amitől a bennrekedt rovar két nap alatt megemésztődik, és a növény számára felszívható formába kerül. Létezik olyan faja is, amely méretes kancsóiban akár több liternyi emésztőnedvet is felhalmoz, ami egy kisemlős elpépesítésére is elég lenne.
Bármilyen meglepő, Magyarországon is vannak őshonos ragadozó növények. Ezek két családhoz tartoznak: a rencefélékhez, és a harmatfűfélékhez. Életterületük az utóbbi 50 évben leszűkült főleg a levegőszennyezés következtében, de talán az élőhely védelmében hozott intézkedések meghozzák hatásaikat. Sajnos a havasi hízóka már nem élhette meg ezt a védettséget, kiveszett a magyar flórából.
A Harmatfű leveleit vörös, vagy élénk színű szőrök tarkítják, végükön cukor tartalmú folyadékcseppel. A légy, vagy hangya számára ellenállhatatlan nyalánkság, ám amikor megkóstolnák, rájönnek, hogy valójában igen hatékony ragasztó. A csapdába esett rovar persze igyekszik menekülni, amivel csak azt éri el, hogy a környező mirigyszőrök is felé hajolnak, így rövidesen ragasztószerű váladék burkolja be tetőtől talpig, amiben végül megfullad. A harmatfű ekkor egy enzimet választ ki, amely lebontja a zsákmányt. Csak a külső váz, és egyéb kemény részek maradnak meg. Ha a levél egyszerre két rovart fog el, a mirigyszőrök megosztják a munkát.
A Hízóka zsákmányszerző technikája a Harmatfűhöz teljesen hasonló. A rovarokat ragadós váladékkal ejtik csapdába, kúp alakú leveleiken, amik a növény tövénél, tőrózsában helyezkednek el. A legtöbb faj levelei a szélüktől kiindulva be tudnak pöndörödni, vályúszerű csőbe zárva a zsákmányt. Ezután a levél más sejtjei emésztőenzimet bocsátanak ki. Amint a táplálék felszívódott, a levél újból kicsavarodik, és készen áll az újabb akcióra.
A húsevő növényfajoknak csaknem a fele a rencefélékhez tartozik. Többségük gyökér nélküli vízinövény, virágjuk apró, élénksárga. Hólyagocska formájú zsákmányfogó berendezésük a leveleik tövében helyezkedik el. Ezek a hólyagocskák 2-3mm átmérőjűek, levegővel teltek, és egyetlen serteszőrrel körülvett nyílásuk van. A nyílás mindaddig zárva marad, amíg valaki hozzá nem ér. Ekkor az ajtó felpattan, és a víz valósággal bezúdul, beszippantva az óvatlan olyan apró víziállatokat. Az ajtó ezután gyorsan becsukódik, rabul ejtve az állatot. Mielőtt a zsákmány emésztése megkezdődne, a rencefélék gondosan kipréselik hólyagcsapdájukból a vizet, hogy ne hígítsák feleslegesen az emésztőnedvet.
A Genlisea gyakori társa a rencéknek, ez egy részlegesen elmerülve élő, kicsi, szabadon úszó tőrózsás növény. Forgóleveleit egy rövid nyél két karéjra osztja, azok a vízben úsznak. A hosszú, csőszerű levelek végén spirális csatorna halad végig, a csatorna belső faláról szőrök nyúlnak befelé, ahol a növény ragadós váladékot termel. Ezek a szőrök a bejutást gond nélkül lehetővé teszik, de a bent lévő rovar hamar rájön, hogy nincs kiút. A növény által kiválasztott enzim pedig rövid idő alatt lebontja, és felszívja testének anyagait.
